Dolomitok, 2011

Fél hat körül értünk a házhoz, rövid szöszmötölés után célba vettük a Torre Grandét (2361m), annak is az északi tömbjét. Az északnyugati élen induló és az északi falban folytatódó utat néztük ki, 4 szép kötélhossz, V-ösért, Ádám ráadásul már volt a torony tetején, tudja, hol kell lejönni, ha neadjisten ránk sötétedne. Fél 7 körül szálltunk be, megküzdöttünk a „dolomitos” V-ös részekkel, a lemenő nappal versenyezve igyekezett felfelé hármasunk. Közben Csillik Dávid barátunk is megérkezett, kezében sörrel harangozta be az esti programot. Épp besötétedett, amikor felértünk, elő a fejlámpákkal! Mi, csak egy van hármunkra? És ereszkedésekből meg II-es lemászásokból áll a lemenet? Nem gond, valahogy megoldjuk... Némi keresgélés után megleltük az ereszkedőstandot, a félkötélnek köszönhetően egy hosszú ereszkedéssel a pár méteres drótkötélnél voltunk. Tovább botorkáltunk lefelé, kisebb-nagyobb nehézségek mellett a lemászós részeken is rendben átjutottunk, majd meglett az utolsó ereszkedőstand is. Éljen, keressük meg Dávidot, hátha nem aludt be a magányos sörözés közben, és még nekünk is jut pár korty! Jól sejtettük, már bebólintott a sofőrülésen, de a kopogtatásra, mint Duracell nyuszi, pattant ki, ugrott a nyakunkba, s ugyanazzal a lendülettel vette elő a Németországbol hozott Ördöglikőrt. Ötvenegy fok, fincsi, mi? A két kocsi közé fészkeltük be magunkat az italokkal, s kezdetét vette a mulaccság, a dajdaj. Örültünk egymásnak, na. Nem részletezem, de volt, akit az árokpartról kellett összeszedni, miután a sötétben kis híján piszoárrá változott. Hajnali négy felé beborultunk a kocsikba, aludtunk pár órát, aztán indult az új nap.

Úgy terveztük, hogy a Monte Averau-ra mászunk egy utat, de az időjárás keresztbe tett, az Averau házhoz érve köd, hideg szél fogadott, s aztán az eső is elkezdett szitálni. Így mászás helyett teázással próbáltuk enyhíteni a másnaposság tüneteit. Az idő nem javult, lesétáltunk a Cinque Torrihoz, megnéztük a világháborús maradványokat, tettünk még egy erőtlen próbálkozást a mászásra a Romana nevű tornyon, de ez nem a mi napunk volt, megint rákezdett az eső. Tudtuk, hogy valószínűleg csak kedden jön vissza a nyár, levonultunk Cortinába, turistáskodtunk egy keveset, majd bevettük magunkat az Olympia kempingbe. Vasárnap estétől hétfő délig folyamatosan esett az eső, a sátrak folyómederből kiálló szigetekké változtak, még szerencse, hogy a jégcsákányokat árokásásra is lehet használni. Aztán kibújt a nap, a délutánt még ki tudtuk használni egy kirándulásra, felmentünk a Paternkofel-re, s megsimogattuk a Nagy-Zinne északi falát.

Hétfő este némi hezitálás után lemondtunk a Teufellikőrről, másnap kéne már egy normálisat mászni! Ha az idő is engedi. Az esti futó zápor még megijesztett minket, de reggelre leszáradtak a falak, hajrá! A Putti intézettől felgyalogoltunk a Punta Fiames alá, a kaptatón meg-megállva csodáltuk a hegy meredek déli falát és az azt jobbról lezáró látványos délkeleti élét, amit első megmászójáról Jori élnek neveztek el (Spigolo Jori, Jorikante). Eszti és Ádám a falon lévő Dimai-utat nézte ki (Via Comune, 14 kötélhossz, IV-es), Dáviddal a Jori élt céloztuk meg (15 kötélhossz, V-ért). A turistaútról letérve egy földes, füves, törmelékes kuloárban küzdöttük fel magunkat, aztán folytatódott a sétaterep a Punta Fiames és a Punta della Croce közötti markáns bevágás tövéig. Itt beöltöztünk, majd III+-ért letudtuk az első meredekebb, 50 méteres részt. Újabb gyalogterep után érkeztünk a beszálláshoz, ahol néhány helyi olasz parti ért utol minket. Szerencsére a falon lassabbak voltak nálunk, lemaradtak, nem zavartuk egymást a mászás során. Négy hosszú, de viszonylag könnyű kötélhossz után értünk fel a fal közepén futó markáns párkányra, ahol jobbra ki kell traverzálni az élre. Itt kezdődtek a szebb, és nehezebb részek, a csodás időjárással együtt mindez maga volt a paradicsom. A standok ki voltak építve (cementált, vastag gyűrűs szög), közben is akadtak szögek, de mi is pakoltunk, amikor kellett. Szebbnél szebb hosszok váltották egymást, a standok mindig kényelmes kiszögelléseken voltak, nem panaszkodhattunk. Kiderült, hogy nem volt hiábavaló a hexeket is elcipelni, többször is ők bizonyultak a legjobb választásnak közteselhelyezéskor. Kb. 7 óra mászás után értünk ki a csúcsra (2241m), ahol erős északi szél fogadott. Felvettük a nálunk lévő összes ruhát, elcsócsáltuk a csúcskolbászt, s lesétáltunk a Dimai-út kiszállása felé, hogy megvárjuk Eszteréket. Hamarosan megérkeztek, ők is felszaladtak a csúcsra, majd vidáman vágtunk neki a lemenetnek a Pomagnon-nyeregnél keződő kuloáron keresztül. Jó hosszú a törmelékes folyosó, megváltás volt a törpefenyők közötti kényelmesebb ösvény. Átvágtunk a fenyőerdőn, s kibukkantunk egy habos-babos, puha, zöld réten, ahonnan pompás kilátás nyílt a megmászott utakra. Nem tétováztunk, dobtunk egy hátast a fűbe, kezdetét vette a jól megérdemelt heverészés, élveztük a pillanatot. Aztán hamar rájöttünk, hogy sör is dukálna, az viszont nincs kéznél, így feltápászkodtunk, s leautóztunk a kempingbe az ellátmányért. Magunkhoz is vettük, aminek rejtélyes módon az lett a vége, hogy párszáz km-rel odébb, a frohnleiteni kemping édesdeden alvó lakói éjfél körül éktelen autódudálásra ébredtek… Mi a pillangó hatás, ha nem ez!?

Másnap – vajon miért – csak délre értünk a Preussturm tövéhez. Az Auronzo és a Drei Zinnen ház közöti útvonalon zsibongott a turistaáradat, ilyet még nem pipáltunk, csak néztünk. Dáviddal a Preussriss-be szálltunk be, 7 kötélhossz, V-ért, a 2700 m magas toronyra. Közben Eszterék a Nyugati-Zinnét ostromolták a normál úton. A napsütés ellenére a levegő csípősen hideg volt, fújt a szél, el-elgémberedett a kezünk a sziklán. Azért haladtunk, Dávid felküzdötte magát a kulcsrészt jelentő táblán, s megkezdtük a csúcsig tartó hosszú, markáns kémény legyűrését. Jó nehéz részek váltották a mérsékelten nehezeket, jól jött (volna) a kéménymászó rutin. A látványos, kitett szakaszok előtt izgatottan szörnyülködtünk, átjutva már a szépségüket nyugtáztuk. Végül elértük a csúcsot, egyet ereszkedtünk a torony túloldalán, majd némi II-es traverz/lemászás után egy újabb, hosszú ereszkedéssel értük el a Preussturm és a Punta Frida közötti csorbát. A Lavaredo házra néző kuloárban folytattuk az utat, 4 ereszkedéssel értük el a végét. Az Auronzo házban a többiek már vártak ránk, úgy aggódtak értünk, hogy kénytelenek voltak borral oldani a feszültséget… Misurinában egy vendéglőben megvacsoráltunk (beengedtek minket!), s visszatértünk a bázisra.

Mivel csütörtökre forró, felhőmentes időt mondtak extramagas UV-vel, egy szép, déli utat választottunk. Be kellett, hogy pótoljuk az Averaunál vasárnap elszalasztott mászást, nem mintha eggyel több, vagy kevesebb út a hosszú adósságlistánkon számítana bármit. Az izgalmak a Giau hágóba vezető úton kezdődtek, félúton már minden pillanatban a benzin kifogyását vártuk. „De miér’ nem tankoltunk meg Cortinában?” - hangzott el a négymilliós kérdés… Végül nem volt ok a parára, felértünk, lefelé meg már valahogy csak legurulunk. Heves séta vette kezdetét a kikövezett luxusösvényen, majd tovább a Monte Nuvolau alatt vezető turistaúton. Jó szokásunkhoz híven letértünk a jelzésről, sorban felszólóztunk a Zergelegelő Direkten, s némi további bóklászás után a beszállásnál találtuk magunkat. Felettünk már másztak a partik, néha-néha potyogtak a kisebb kövek, de nem okoztak bajt. Dáviddal mentünk előre, Eszterék szorosan a sarkunkban. 7 kötélhossz, IV+-ért, Alverá-út névvel. Párkányok és felszökések váltogatták egymást, ide-oda cikázott az út. A kulcsrész egy kitett traverz, végén sziklaüreggel, benne stand, falkönyv, ideális hely lenne hollófészeknek. Pár kötélhossz után a csúcson (2647m) élveztük tovább a napot, majd a via ferrata szakaszokkal megtűzdelt lemeneti úton értünk vissza az Averau házhoz. Közben azon morfondíroztunk, hogy a mátrixban fellépő zavar jele volt-e a csúcson bölcsészruhában, rojtos tarisznyával a vállán, mindenféle felszerelés nélkül megjelenő középkorú anyuka. 

Visszacsörtettünk az autóhoz, s búcsút intettünk a Dolomitoknak. Némi kínlódás után úgy döntöttünk, hogy Ausztria felé vesszük az irányt. Két nap múlva megmásztuk a Fussstein északi élét a Zillertali Alpokban, de ez legyen egy másik történet.