Solo

Mire lezavartam a szerdai napom már minden egybeállt, hogy biztosítom az utat, mit vigyek magammal stb.. Még összeszedtem pár hiányzó felszerelést, aztán gyerünk. Csütörtökön reggel 6.33-kor rajtoltam a Keletiből. A vonat szélsebesen repített, így pár röpke óra múlva (délután 3-kor) meg is érkeztem a fal alá. Kerestem egy tűrhető helyet a kövek között éjszakára, összeraktam a mászó cuccot, és fölmásztam a morénán. Tervem az volt, h gyakorlom a technikát, jutok amíg jutok. A rámpán kipróbáltam a grigrit, remekül működött, úgyhogy neki is álltam. Az első V-ös hosszt nem biztosítottam, csak a szabadon lógó kötél himbálózott utánam. Fixáltam a kötelet a standban, és nekiláttam az alsó táblának. Szépen működött minden jól haladtam. Alapvetően az önbiztosított solonak nem kéne veszélyesebbnek lennie, mint a párban mászásnak, inkább csak kellemetlenségek érhetik az ember, amiket segítség nélkül meg kell oldani. Sokszor van úgy, hogy a társ a kötél adagolásán kívül másban is segít. Biztos sokatokkal történt már olyan, hogy épp hülyeséget készült elkövetni, amikor a társa hátba vágta, hogy „figyelj már mit csinálsz” Velem legalábbis történt már ilyen. És az a tény sem elhanyagolható, hogy az ember egyedül van a falon az esetleges félelmeivel, és csak magára számíthat. Én mindenesetre e pontokban láttam a különbséget. Befejezve az alsó táblát, ereszkedésből kipucoltam a közteseket. Aznapra abba is hagytam, mivel a nap már lemenőben volt. Másnap fölgépeltem a fixen hagyott kötélen, majd beszereltem a standot. Itt már rendesen észnél kellett lenni. A következő hosszban van az út lényegét képező 8-9m-es plafon, ami némi kötéltechnikát igényelt. Egy esetleges hiba következményeképpen hamar egy semmibe lógó kötélen találhattam volna magam, amihez akkor annyira nem volt kedvem. Szépen haladtam a bennlévő közteseken, amelyek néhol kiegészítésre szorultak. Fölérve fixáltam egy kötelet, amin visszaereszkedtem. Bekell valljam, nem éreztem magam túl jól, amikor belengtem a plafon alá. Ereszkedtem már úgy, hogy a lábam nem érte a falat, de ennyire a semmibe még nem. Ebből kifolyólag a plafon alatti stand eléréséhez is ügyeskedni kellet. Leérvén újra belekezdtem a hosszba, hogy kipucoljam a közteseket. Másodba már gyorsabban ment. Ész nélkül téptem magam fel a közteseken. Fönn végre kisütött a nap. Persze csak pár perce. Újra visszaereszkedtem. Ezúttal már nem volt tele annyira gatyám, úgyhogy fotóztam is párat. Egész más szemszögből látszik a plafon, mint mászás közben. Még egy hosszú ereszkedés és lenn is voltam. A rámpa alatt összepakoltam. Nekidőltem a bag-nek, és bámultam, ahogy a völgyben a ködfoltokat fújja a szél. Elárasztott a teljes nyugalom. Egy hideg fuvallat zökkentett ki. Fölkaptam a bag-et, és lebandukoltam a morénán. Félúton visszanéztem, hangosan felnevettem, hogy miért azt nem tudom. Aztán sarkon fordultam, és a hátam mögött hagytam a tornyot, ami ugyanolyan közönyösen, és karcsún magasodott fölém, mint amikor az első tátrai mászásom során remegő
 lábbakkal megálltam alatta.