Hochkönig : Das leben ist schön (VI+, 450m)

Otthon a kalauzban sokkal barátibb ez a fal: tiszta égbolt, napsütés, mosolygó mászók örömködnek bele a képekbe, „heppi fíling”, az élet szép!

Már nagyon közel lehetünk a beszálláshoz, 8.30h –kor indulhattunk a parkolóból, lehagytuk az összes(~3db.) 2-3 tagot számláló kiránduló csoportot, még nincs 10.30h, de még mindig felhőben vannak a falak. Próbálom az Arthur házban látott képeslapot beolvasni a memóriámba, igaz hogy ott a normál út volt jelölve, de a házi néni szerint az utunk attól jobbra kezdődik egy katlanban. Ehemm…de melyikben? Egészséges reakcióként eszembe jut a Climbing Big Walls bibliámból az első ábra, ahol is egy arc egy fotelben ülve, sörös dobozt szorongatva, lyukas zokniban a kalauzt bújja. Otthon a kalauzban sokkal barátibb ez a fal: tiszta égbolt, napsütés, mosolygó mászók örömködnek bele a képekbe, „heppi fíling”, az élet szép! …de nem itt és nem nekem. Följöttünk 2200m-re, sehol egy ember, vagy egy állat, síri csönd, és a ködfüggöny még mindig nem engedi láttatni a színpadot. Itt valami olyasmit kellene írnom, hogy óriási lendülettel, bátorságunk teljében készen álltunk a hegy letaposására, talán társam: Gyula ilyen lelki állapotban volt, de nekem most őszinteségi rohamom van, és az igazság az, hogy az utóbbi valahol a híres kétéltű anyagcsere folyamatának a végső fázisát elősegítő testrésze alatt volt. Mivel ez egy publikus irománynak készül, és annyira mégse vagyok őszinte, tudjuk be ezt a csekély kis problémát az egész éjszakás vezetésnek, fáradságnak
Már lassan megszokom, hogy a gondviselés – amikor el akarok tévedni a hegyen – mindig küld két angyalt, most is megjelentek a semmiből, megmutatták a beszállást, majd távoztak a felhők közé. Ez most komoly, nem először történt meg!
Fél óra alatt átvágtunk a karmezőn, felmásztunk egy nagyon picike 10m-es előépítményen, és végre megláthattuk az első hosszt. Sima tábla, időnként áthajlik, fényes ösvény, kitűnő! Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a legjobban kiépített kötélhossz, a többiben ha legalább fele ennyi házi nitt lett volna!
Az útról általánosságban elmondható, hogy egy kémény kivételével a természetes alakzatokat messze elkerülő, eléggé erőltetett, a falon össze-vissza bolyongó vonalvezetést kreáló első megmászók() látványosan keresték a nehezebb, de még megmászható részeket. A kőzet viszont kárpótol mindenért: szebb, mint Paklenicában! A falat –így utunkat is – félbe vágja egy ferdén lefutó rámpa, amin egy kellemes szélességű, kb. 45 fokos meredekségü gleccser éldegél, ezen mászni mászócipőben fenomenális, jégcsavar nélkül a másodmászó is kiélvezheti a hogyan másszunk jeget sziklamászó felszereléssel címet viselő problémakört. A további hosszok kezdenek eldúrvúlni, jönnek a lelki tesztek: „runout”-ok, teljes 50m-es kötélhosszok(valahol még egy gyenge 10m-es szinkronmászást is beiktattunk), lábat, kézfejet szétvagdosó „rillék”, kicsit törékeny „reibung” -ok.
Három hosszal a csúcs alatt győzködöm Gyulát, hogy sunyiban el kéne kezdeni leereszkedni, mert a napocska vészesen el van tűnve és úgyis túl vagyunk már a nehezén, de ő becsületes srác, inkább megdöglik, de felmegy a csúcsra. A köldökzsinór összetart minket, így követem én is, vitatkozni nincs értelme. Fönt csúcsfotó, romantikus Totes Gebirge nézés a lemenő nap aranysugaraiban fürödve, majd 5*50m ereszkedés a fal feléig a kalauz által jelölt ereszkedőpályán. Megjegyzem, hogy szép dolog nem a felmeneti úton lemenni, de azért a harmadik ereszkedőstand hagy némi kívánnivalót maga után: 50cm-es párkányon egy odaesett kőgúlára rádobva egy napégette szürke heveder, megint eszembe jut a híres „indulhatsz, csak ne terhelj bele” szólás.
A rámpán pont ránk sötétedik, a lemászás a fejlámpa fényénél büntetőbb, mint nappal felhőben. Majd jön a keressük meg az összes kőembert, de a turista út piros jelzését véletlenül se találjuk meg a mészkőparadicsomban játék, ezért éjjel 1 órakor átadtuk magunkat a kényszerbivak kényes örömeinek. Háromkor mindketten meguntuk a fogvacogást és elindultunk megkeresni a lemeneti utat, persze mellette aludtunk 100m-rel, ahogy a nagykönyvben is írva vagyon. Lent a parkolóban felállítottuk a horgászszékeket, megtöltöttük a sörtartót, kényelmesen hátradőltünk, és megint megnéztük a napfelkeltét. Most se aludtunk, de hát hiába, azt kell mondjam: az élet szép!

Berhidai Péter