NEPÁL 2000, avagy 34 nap, 400 km a Himalájában
Írta: Rubint László
A történet még januárban kezdődött, amikor a Prágai testvércégünk munkatársai meghívtak minket a Himalájába. Mindent sikerült elintéznünk, és április 20.-án készen álltam, hogy megtömjem az 55 literes hátizsákomat mindazzal a jóval, amire szükségem lehet az elkövetkezendő néhány hétben. Mire tele lett 22 kg-ot nyomott, de - gondoltam majd - lassan megyek. Másnap elkövetkezett életem egyik legizgalmasabb napja, indulunk Nepálba egy Airbus 330-as fedélzetén. A kezdeti nyelvi gátlás legyőzése után, egész jól elboldogulok angol tudásommal. Van időm gondolkodni, ismerkedni a 8 óra alatt, amíg megérkezünk Kathmanduba, ahol 10 percnyi tartózkodás után már robogunk is az ország belseje felé egy kis buszban összezsúfolódva. Itt minden fordítva van, bal oldalt megyünk, jobb oldalt jövünk. Az emberek az utcán élnek a házakban alszanak. A szemem tágra nyitom, próbálom megérteni a látványt, a miénktől ennyire eltérő kultúrát, erkölcsöt, embereket.
Megérkeztünk Jiri-be amely az utolsó település, ameddig közlekedési eszközzel el lehet jutni. A kisvárosba éjjel érkeztünk, ahol rögtön kaptunk szállást néhány rúpiáért, majd másnap elkezdtük tervünk megvalósítását, amely a következő szakaszokból állt:
Természetesen sikerült összeszednem egy gyomorrontást, ami igencsak keservessé tette, hogy tudjam tartani a többiek tempóját, de nem csalódtam cseh barátaim bajtársiasságában, és nem maradt el a segítség.
Elértük a Dudh Koszi völgyét és elindultunk az Everesttől nyugatra, a Gokyo csúcsok felé. Lassan hozzászoktunk a napi programhoz, reggel 5 óra körül ébresztő, reggeli, indulás, 10 óra körül felhők, két óra múlva eső, délben egy kis keksz, délután napsütés, este eső, hideg, 6, 7 óra körül vacsora, naplóírás, alvás. Közben fel, le kb. napi 15 ? 20 km, gyönyörű napnyugták, völgyek, csúcsok, emberek. Ez a vidék már masszív turista központ, ami azt jelenti, hogy a helyiek 70-80%-a ebből él. A szállás, az étkezés, a teherhordás, vezetés megszervezéséről mind, mind gondoskodnak a fizetőképes keresletnek.
Persze Mi nem tartoztunk ezek közé, de a ?napi betevő? azért mindig megvolt. A Gokyo völgy egy csodálatos, széles észak ? déli irányú völgy, amelynek az északi vége az Everest felé nyílik, és nyújt kilátást a közeli nyolcezresekre.
(Cho Yo, Lohtse, Csomolungma) A kilátást 5350 m-en élveztük, majd elindultunk felderíteni a környéket. Ketten megcéloztak délutáni sétának egy újabb ötezrest, Én másodmagammal az ötödik Gokyo tó felé indultam. A visszaúton már nem éreztem magam túl jól, de az érzés a szállásra visszaérkezve, már szaggató, hasogató hát- és mellfájással, szédüléssel párosult. Mint másnapra kiderült magam okoztam a bajt, mert az utolsó két nap alatt összesen 3 liter vizet ittam, amely ilyen magasságban a kis erőfeszítés ellenére is nagyon kevés. Magashegyi betegséget kaptam, amelynek a legjobb gyógymódja, a sok folyadékfogyasztás, és az alacsony magasság. Éppen ezért másnap nem vállaltam, hogy átkelve az ötezer néhányszáz méteres hágón érjem el a következő, párhuzamos völgyet, hanem a visszaindultam, amelyről jöttünk és egy 40 km-es kerülővel, két nap alatt értem el társaimat, és a következő célpontunkat, a Kala Patar Peak-et, amely az Everest alaptáborának, és a Khumbu gleccsernek közvetlen közelében található.
Szerencsésen találkoztunk Lobucheben, ahonnan másnap probléma nélkül másztuk meg a Kala Patar Nord-ot (5600m). Pazar látványt nyújtott az Everest alaptábor 100-150 sátra, és a nagy jégletörés.
A ?kirándulós? ötezresek után megcéloztuk utunk első komolyabb kihívását a 6189m magas Island Peak-et, nepáli nevén Imja Tse-t. Hosszú vándorlás után egy újabb ötezres hágón átkelve a fáradtságtól, és az úttalan utaktól elcsigázva értük el azt a kelet-nyugati irányú völgyet (Chunkung), amely a magashegyi táborhoz vezet.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, és az éjszaka vörös alkonyatban közeledett, miközben a lábamnál terült el a csodálatos, hatalmas gleccsereknek utat mutató völgy. Szemben már párába burkolózva néhány 6-7 ezres, a Piramid Peak, Ama Dablam, és a hegylánc mögött utunk legmagasabb megcélzott pontja a Mera Peak. Lassan alvásra késztetett a -15C°-os hideg, és a gondolat, másnap 500m szint, egy hasadozott gleccser, és 50° -os jégfal vár rám. Időben, 4 órakor ébredtünk, majd egy kis főzőcskézés után nekiláttunk a mai feladatnak. Az idő szépnek ígérkezett.
Lassan legyőztük az összes nehézséget, de a csúcsot néhány méter híján, felhőben, kötelünk elvesztése miatt nem tudtuk elérni, ?csak? 6100m-ig jutottunk, és egy fontos tapasztalattal lettünk gazdagabbak, mégpedig, hogy a komolyabb cél, pontosabb szervezést, nagyobb odafigyelést igényel, és hogy a nepáli guid-ok jóindulatát igencsak befolyásolja a pénz, illetve szókincsükben nem szerepel a bajtársiasság.
Kisebb csalódásunkat a szögre akasztva, poncsónkat a fejünkre húzva indultunk vissza az egyre erősödő havazásban. A továbbiakban tapasztalatokkal, és teljes felszerelésünkkel megrakodva elhagytuk az Everest nemzeti parkot, és az utolsó hágón (Amphu Labtsa, 5900m) keresztül megközelítettük túránk következő, és egyben utolsó erőpróbáját, a Mera Peaket (6476m).
A hágó nem okozott különösebb fejfájást, mert a szembenjövő csoport nyomait követve könnyen megtaláltuk a sziklás, havas lejtőn átvezető utat. A pengeéles gerincre jóhangulatban, napsütésben érkeztünk, ami igen csak megnövelte fotózási hajlandóságunkat, ráadásul lefelé menet, egy mesebeli gleccserletörés állta utunkat, amelyen szájtátva csörtettünk keresztül.
A jégfodrokon megtalálható volt a kék minden árnyalata, a formák gazdagsága meghaladta képzeletünket, így csak lassan, néhány tekercs filmmel szegényebben érkeztünk napi végállomásunkhoz, a Pokari tó partjához, ahol a látványtól, és a kilométerektől eltelve dőltünk sátrunk szerény fedezékébe.
A következő néhány nap előbb csendes ereszkedéssel, majd hasonlóan nyugalmas emelkedéssel telt, minek folytán volt időnk szemlélődni, elgondolkodni az élet dolgairól. A táj kissé megváltozott, mert elhagytuk a túristák és a helyiek által kedvelt és használ ösvényeket. Itt lényegében szűz területet tapostunk, főleg mivel utunk nagyrészét a patakok, folyók felett megrekedt hóhídakon tettük meg. Lényegében ez volt az egyetlen jól járható útha nem is volt a legbiztonságosabb. A növényzet sokat változott mióta utoljára ilyen magasságban jártunk (3300m). Már május 10.-ét irtak, a fák, növények kizöldültek, megjelentek az első virágok, a patakok a tavaszi olvadástól folyóvá duzzadtak.
Mentünk, mentünk, mentünk, sziklákon, dzsungelben, patakban, hóban, jégen, míg csak nem elértük a 6100m-es magasságot, a Mera Peak high camp-jét. Boldogan állítottuk fel sátrainkat a zsebkedőnyi helyen, majd megpróbáltam vizet csiholni a sziklából. Kitartásom és hitem meghozta eredményét: másfél liter piszkosan átlátszatlan, de baktériumoktól mentes, és energia felhasználás nélküli víz formájában. Másnap aztán nekiindultunk a nagy gleccserhátnak, amelyet kb. 3 óra alatt le is küzdöttünk, és különösebb nehézség nélkül értünk a hatezernégyesszázhatvanhárom méteres magasságba a Mera Peak East csúcsára, ahol annak rendje és módja szerint megízleltük az utunk kezdete óta dédelgetett csúcs csokinkat, és elsütöttük cameráinkat a kötelező csúcsfotó kedvéért.
Elhatároztuk, hogy dolgunk végeztével nem ugyanazon az útvonalon közelítjük meg Kathmandut, ahogy érkeztünk, hanem kihasználjuk hogy maradt még időnk, és felderítünk egy új völgyet a Hunkut. Eleinte a térkép jelzéseit követve könnyen haladtunk, de 3000m körül, amikor beértünk a dzsungelbe a továbbjutás kilátástalanná vált. Mindez két nappal, 7 kilométerrel, és kétezer méter szinttel lejjebb az utolsó látható ösvénytől történt. Rádöbbentünk, ha tovább akarunk menni, akkor még legalább 4 napot kell küzdenünk az indák, és a folyó által meghódított területen, és valószínüleg a hazainduló repülőgépünket is lekéssük. Elhangzott a szörnyűnek hangzó mondat: Forduljunk vissza! Elgondoltam, hogy az utóbbi két nap keserveit mégegyszer át kell élnem, ráadásul felfelé úgy, hogy négyünknek csak egy csomag Smack levese van?
Nem volt könnyű, de a kétszer már meglátogatott hágó túloldalán várt minket a kaja, ami mindenkinek elég erőt adott. Kathmandu-ig hátralévő út tartogatott még néhány nem tervezett szívást, de május 22.-én megérkeztünk a fővárosba, ahol eddig csak 10 percet töltöttem, most 3 napom volt, hogy tüzetesen körülnézzek. Nem panaszkodhatom, amit lehetséges volt láttam, éreztem, szagoltam, ízleltem. A város, mint egy felbolydult méhkas örvénylett körülöttünk, Én pedig csak néztem, és örültem, hogy itt lehetek. Az első napon a főszerep a térképé és a felderítésé volt, de utána, ahogy megismertük a várost, ami nem nagyobb, mint egy magyar nagyváros, féktelenül járkáltunk reggeltől estig.
Utat törve a gyalogosok, taxik, riksák, motorok, tömegében megismerhettük ennek a világnak a felszinét, de ennél mélyebbre nem juthattunk, legfeljebb régebbre, ugyanis szétnéztünk a régi városrészben: Baktapurban, megismertünk jónéhány éttermet, kerületet, taxist mire azt mondhattuk: - Most már értünk valamit! -, és mire lejárt az időnk.
Kedvenc éttermembe a Durber Square sarkára, háromszor mentem vissza az elsőosztályú Francia hagymaleves kedvéért, és találtunk egy 22 óra után félárú cukrászdát, ahol minden este feltankoltunk. Igazán élveztük az életet a négyheti viszontagság után. A város igazán gyönyörű, és igazán teljesen más, mint amit európában elképzelni is tudunk. Ha valamelyikötök erre jár, ezt NE HAGYJA KI!
Eljött a búcsúzás pillanata, amely vegyes érzelmeket keltett bennem, keveredett a megismerés utáni vágy, és az az érzés, amit a diák az iskolakezdés előtti napokban érez. Nem bántam meg, hogy elmentem, nem bántam meg, hogy hazajöttem, de néhány tanulságot leszűrtem magamban:
Megérkeztünk Jiri-be amely az utolsó település, ameddig közlekedési eszközzel el lehet jutni. A kisvárosba éjjel érkeztünk, ahol rögtön kaptunk szállást néhány rúpiáért, majd másnap elkezdtük tervünk megvalósítását, amely a következő szakaszokból állt:
- Elérni az Everest nemzeti parkot, miközben szokjuk a 3000 méter körüli magasságot és egymást.
- Előkészíteni a hatezresek megmászását néhány 5000 méter feletti csúcs, és hágó elérésével, közben megszerezni a megfelelő akklimatizációt.
- Fellépni az Imja Tse (Island Peak 6189m) és a Mera Peak (6476m) csúcsának tetejére, miközben átkelünk, teljes felszerelésben a térség legmagasabb 5900 m-es hágóján.
- Levonulás, Kathmandu elérése, és felderítése.
Természetesen sikerült összeszednem egy gyomorrontást, ami igencsak keservessé tette, hogy tudjam tartani a többiek tempóját, de nem csalódtam cseh barátaim bajtársiasságában, és nem maradt el a segítség.
Elértük a Dudh Koszi völgyét és elindultunk az Everesttől nyugatra, a Gokyo csúcsok felé. Lassan hozzászoktunk a napi programhoz, reggel 5 óra körül ébresztő, reggeli, indulás, 10 óra körül felhők, két óra múlva eső, délben egy kis keksz, délután napsütés, este eső, hideg, 6, 7 óra körül vacsora, naplóírás, alvás. Közben fel, le kb. napi 15 ? 20 km, gyönyörű napnyugták, völgyek, csúcsok, emberek. Ez a vidék már masszív turista központ, ami azt jelenti, hogy a helyiek 70-80%-a ebből él. A szállás, az étkezés, a teherhordás, vezetés megszervezéséről mind, mind gondoskodnak a fizetőképes keresletnek.
Persze Mi nem tartoztunk ezek közé, de a ?napi betevő? azért mindig megvolt. A Gokyo völgy egy csodálatos, széles észak ? déli irányú völgy, amelynek az északi vége az Everest felé nyílik, és nyújt kilátást a közeli nyolcezresekre.
(Cho Yo, Lohtse, Csomolungma) A kilátást 5350 m-en élveztük, majd elindultunk felderíteni a környéket. Ketten megcéloztak délutáni sétának egy újabb ötezrest, Én másodmagammal az ötödik Gokyo tó felé indultam. A visszaúton már nem éreztem magam túl jól, de az érzés a szállásra visszaérkezve, már szaggató, hasogató hát- és mellfájással, szédüléssel párosult. Mint másnapra kiderült magam okoztam a bajt, mert az utolsó két nap alatt összesen 3 liter vizet ittam, amely ilyen magasságban a kis erőfeszítés ellenére is nagyon kevés. Magashegyi betegséget kaptam, amelynek a legjobb gyógymódja, a sok folyadékfogyasztás, és az alacsony magasság. Éppen ezért másnap nem vállaltam, hogy átkelve az ötezer néhányszáz méteres hágón érjem el a következő, párhuzamos völgyet, hanem a visszaindultam, amelyről jöttünk és egy 40 km-es kerülővel, két nap alatt értem el társaimat, és a következő célpontunkat, a Kala Patar Peak-et, amely az Everest alaptáborának, és a Khumbu gleccsernek közvetlen közelében található.
Szerencsésen találkoztunk Lobucheben, ahonnan másnap probléma nélkül másztuk meg a Kala Patar Nord-ot (5600m). Pazar látványt nyújtott az Everest alaptábor 100-150 sátra, és a nagy jégletörés.
A ?kirándulós? ötezresek után megcéloztuk utunk első komolyabb kihívását a 6189m magas Island Peak-et, nepáli nevén Imja Tse-t. Hosszú vándorlás után egy újabb ötezres hágón átkelve a fáradtságtól, és az úttalan utaktól elcsigázva értük el azt a kelet-nyugati irányú völgyet (Chunkung), amely a magashegyi táborhoz vezet.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, és az éjszaka vörös alkonyatban közeledett, miközben a lábamnál terült el a csodálatos, hatalmas gleccsereknek utat mutató völgy. Szemben már párába burkolózva néhány 6-7 ezres, a Piramid Peak, Ama Dablam, és a hegylánc mögött utunk legmagasabb megcélzott pontja a Mera Peak. Lassan alvásra késztetett a -15C°-os hideg, és a gondolat, másnap 500m szint, egy hasadozott gleccser, és 50° -os jégfal vár rám. Időben, 4 órakor ébredtünk, majd egy kis főzőcskézés után nekiláttunk a mai feladatnak. Az idő szépnek ígérkezett.
Lassan legyőztük az összes nehézséget, de a csúcsot néhány méter híján, felhőben, kötelünk elvesztése miatt nem tudtuk elérni, ?csak? 6100m-ig jutottunk, és egy fontos tapasztalattal lettünk gazdagabbak, mégpedig, hogy a komolyabb cél, pontosabb szervezést, nagyobb odafigyelést igényel, és hogy a nepáli guid-ok jóindulatát igencsak befolyásolja a pénz, illetve szókincsükben nem szerepel a bajtársiasság.
Kisebb csalódásunkat a szögre akasztva, poncsónkat a fejünkre húzva indultunk vissza az egyre erősödő havazásban. A továbbiakban tapasztalatokkal, és teljes felszerelésünkkel megrakodva elhagytuk az Everest nemzeti parkot, és az utolsó hágón (Amphu Labtsa, 5900m) keresztül megközelítettük túránk következő, és egyben utolsó erőpróbáját, a Mera Peaket (6476m).
A hágó nem okozott különösebb fejfájást, mert a szembenjövő csoport nyomait követve könnyen megtaláltuk a sziklás, havas lejtőn átvezető utat. A pengeéles gerincre jóhangulatban, napsütésben érkeztünk, ami igen csak megnövelte fotózási hajlandóságunkat, ráadásul lefelé menet, egy mesebeli gleccserletörés állta utunkat, amelyen szájtátva csörtettünk keresztül.
A jégfodrokon megtalálható volt a kék minden árnyalata, a formák gazdagsága meghaladta képzeletünket, így csak lassan, néhány tekercs filmmel szegényebben érkeztünk napi végállomásunkhoz, a Pokari tó partjához, ahol a látványtól, és a kilométerektől eltelve dőltünk sátrunk szerény fedezékébe.
A következő néhány nap előbb csendes ereszkedéssel, majd hasonlóan nyugalmas emelkedéssel telt, minek folytán volt időnk szemlélődni, elgondolkodni az élet dolgairól. A táj kissé megváltozott, mert elhagytuk a túristák és a helyiek által kedvelt és használ ösvényeket. Itt lényegében szűz területet tapostunk, főleg mivel utunk nagyrészét a patakok, folyók felett megrekedt hóhídakon tettük meg. Lényegében ez volt az egyetlen jól járható útha nem is volt a legbiztonságosabb. A növényzet sokat változott mióta utoljára ilyen magasságban jártunk (3300m). Már május 10.-ét irtak, a fák, növények kizöldültek, megjelentek az első virágok, a patakok a tavaszi olvadástól folyóvá duzzadtak.
Mentünk, mentünk, mentünk, sziklákon, dzsungelben, patakban, hóban, jégen, míg csak nem elértük a 6100m-es magasságot, a Mera Peak high camp-jét. Boldogan állítottuk fel sátrainkat a zsebkedőnyi helyen, majd megpróbáltam vizet csiholni a sziklából. Kitartásom és hitem meghozta eredményét: másfél liter piszkosan átlátszatlan, de baktériumoktól mentes, és energia felhasználás nélküli víz formájában. Másnap aztán nekiindultunk a nagy gleccserhátnak, amelyet kb. 3 óra alatt le is küzdöttünk, és különösebb nehézség nélkül értünk a hatezernégyesszázhatvanhárom méteres magasságba a Mera Peak East csúcsára, ahol annak rendje és módja szerint megízleltük az utunk kezdete óta dédelgetett csúcs csokinkat, és elsütöttük cameráinkat a kötelező csúcsfotó kedvéért.
Elhatároztuk, hogy dolgunk végeztével nem ugyanazon az útvonalon közelítjük meg Kathmandut, ahogy érkeztünk, hanem kihasználjuk hogy maradt még időnk, és felderítünk egy új völgyet a Hunkut. Eleinte a térkép jelzéseit követve könnyen haladtunk, de 3000m körül, amikor beértünk a dzsungelbe a továbbjutás kilátástalanná vált. Mindez két nappal, 7 kilométerrel, és kétezer méter szinttel lejjebb az utolsó látható ösvénytől történt. Rádöbbentünk, ha tovább akarunk menni, akkor még legalább 4 napot kell küzdenünk az indák, és a folyó által meghódított területen, és valószínüleg a hazainduló repülőgépünket is lekéssük. Elhangzott a szörnyűnek hangzó mondat: Forduljunk vissza! Elgondoltam, hogy az utóbbi két nap keserveit mégegyszer át kell élnem, ráadásul felfelé úgy, hogy négyünknek csak egy csomag Smack levese van?
Nem volt könnyű, de a kétszer már meglátogatott hágó túloldalán várt minket a kaja, ami mindenkinek elég erőt adott. Kathmandu-ig hátralévő út tartogatott még néhány nem tervezett szívást, de május 22.-én megérkeztünk a fővárosba, ahol eddig csak 10 percet töltöttem, most 3 napom volt, hogy tüzetesen körülnézzek. Nem panaszkodhatom, amit lehetséges volt láttam, éreztem, szagoltam, ízleltem. A város, mint egy felbolydult méhkas örvénylett körülöttünk, Én pedig csak néztem, és örültem, hogy itt lehetek. Az első napon a főszerep a térképé és a felderítésé volt, de utána, ahogy megismertük a várost, ami nem nagyobb, mint egy magyar nagyváros, féktelenül járkáltunk reggeltől estig.
Utat törve a gyalogosok, taxik, riksák, motorok, tömegében megismerhettük ennek a világnak a felszinét, de ennél mélyebbre nem juthattunk, legfeljebb régebbre, ugyanis szétnéztünk a régi városrészben: Baktapurban, megismertünk jónéhány éttermet, kerületet, taxist mire azt mondhattuk: - Most már értünk valamit! -, és mire lejárt az időnk.
Kedvenc éttermembe a Durber Square sarkára, háromszor mentem vissza az elsőosztályú Francia hagymaleves kedvéért, és találtunk egy 22 óra után félárú cukrászdát, ahol minden este feltankoltunk. Igazán élveztük az életet a négyheti viszontagság után. A város igazán gyönyörű, és igazán teljesen más, mint amit európában elképzelni is tudunk. Ha valamelyikötök erre jár, ezt NE HAGYJA KI!
Eljött a búcsúzás pillanata, amely vegyes érzelmeket keltett bennem, keveredett a megismerés utáni vágy, és az az érzés, amit a diák az iskolakezdés előtti napokban érez. Nem bántam meg, hogy elmentem, nem bántam meg, hogy hazajöttem, de néhány tanulságot leszűrtem magamban:
- Többet egyedül, ?nemzetem képviselőjeként? nem megyek!
- Legközelebb annyi élelmet viszek, amennyit csak tudok!
- Az akklimatizációs tervet legalább ilyen jól kidolgozom, de addig iszom, amíg a fülemen jön ki!
- A Himalájában a túrabot elengedhetettlen a trekkinghez!
- Igyál reggel, délben, este, és közte, amikor csak lehet!
Képgaléria
Kategória:
Túraleírások
Rubint László
E-mail Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.Legfrissebbek a szerzőtől: Rubint László
Number of Comments:
