NEPÁL 2000, avagy 34 nap, 400 km a Himalájában
Írta: Rubint LászlóMegérkeztünk Jiri-be amely az utolsó település, ameddig közlekedési eszközzel el lehet jutni. A kisvárosba éjjel érkeztünk, ahol rögtön kaptunk szállást néhány rúpiáért, majd másnap elkezdtük tervünk megvalósítását, amely a következő szakaszokból állt:
- Elérni az Everest nemzeti parkot, miközben szokjuk a 3000 méter körüli magasságot és egymást.
- Előkészíteni a hatezresek megmászását néhány 5000 méter feletti csúcs, és hágó elérésével, közben megszerezni a megfelelő akklimatizációt.
- Fellépni az Imja Tse (Island Peak 6189m) és a Mera Peak (6476m) csúcsának tetejére, miközben átkelünk, teljes felszerelésben a térség legmagasabb 5900 m-es hágóján.
- Levonulás, Kathmandu elérése, és felderítése.
Természetesen sikerült összeszednem egy gyomorrontást, ami igencsak keservessé tette, hogy tudjam tartani a többiek tempóját, de nem csalódtam cseh barátaim bajtársiasságában, és nem maradt el a segítség.
Elértük a Dudh Koszi völgyét és elindultunk az Everesttől nyugatra, a Gokyo csúcsok felé. Lassan hozzászoktunk a napi programhoz, reggel 5 óra körül ébresztő, reggeli, indulás, 10 óra körül felhők, két óra múlva eső, délben egy kis keksz, délután napsütés, este eső, hideg, 6, 7 óra körül vacsora, naplóírás, alvás. Közben fel, le kb. napi 15 ? 20 km, gyönyörű napnyugták, völgyek, csúcsok, emberek. Ez a vidék már masszív turista központ, ami azt jelenti, hogy a helyiek 70-80%-a ebből él. A szállás, az étkezés, a teherhordás, vezetés megszervezéséről mind, mind gondoskodnak a fizetőképes keresletnek.
Persze Mi nem tartoztunk ezek közé, de a ?napi betevő? azért mindig megvolt. A Gokyo völgy egy csodálatos, széles észak ? déli irányú völgy, amelynek az északi vége az Everest felé nyílik, és nyújt kilátást a közeli nyolcezresekre.
(Cho Yo, Lohtse, Csomolungma) A kilátást 5350 m-en élveztük, majd elindultunk felderíteni a környéket. Ketten megcéloztak délutáni sétának egy újabb ötezrest, Én másodmagammal az ötödik Gokyo tó felé indultam. A visszaúton már nem éreztem magam túl jól, de az érzés a szállásra visszaérkezve, már szaggató, hasogató hát- és mellfájással, szédüléssel párosult. Mint másnapra kiderült magam okoztam a bajt, mert az utolsó két nap alatt összesen 3 liter vizet ittam, amely ilyen magasságban a kis erőfeszítés ellenére is nagyon kevés. Magashegyi betegséget kaptam, amelynek a legjobb gyógymódja, a sok folyadékfogyasztás, és az alacsony magasság. Éppen ezért másnap nem vállaltam, hogy átkelve az ötezer néhányszáz méteres hágón érjem el a következő, párhuzamos völgyet, hanem a visszaindultam, amelyről jöttünk és egy 40 km-es kerülővel, két nap alatt értem el társaimat, és a következő célpontunkat, a Kala Patar Peak-et, amely az Everest alaptáborának, és a Khumbu gleccsernek közvetlen közelében található.
Szerencsésen találkoztunk Lobucheben, ahonnan másnap probléma nélkül másztuk meg a Kala Patar Nord-ot (5600m). Pazar látványt nyújtott az Everest alaptábor 100-150 sátra, és a nagy jégletörés.
A ?kirándulós? ötezresek után megcéloztuk utunk első komolyabb kihívását a 6189m magas Island Peak-et, nepáli nevén Imja Tse-t. Hosszú vándorlás után egy újabb ötezres hágón átkelve a fáradtságtól, és az úttalan utaktól elcsigázva értük el azt a kelet-nyugati irányú völgyet (Chunkung), amely a magashegyi táborhoz vezet.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, és az éjszaka vörös alkonyatban közeledett, miközben a lábamnál terült el a csodálatos, hatalmas gleccsereknek utat mutató völgy. Szemben már párába burkolózva néhány 6-7 ezres, a Piramid Peak, Ama Dablam, és a hegylánc mögött utunk legmagasabb megcélzott pontja a Mera Peak. Lassan alvásra késztetett a -15C°-os hideg, és a gondolat, másnap 500m szint, egy hasadozott gleccser, és 50° -os jégfal vár rám. Időben, 4 órakor ébredtünk, majd egy kis főzőcskézés után nekiláttunk a mai feladatnak. Az idő szépnek ígérkezett.
Lassan legyőztük az összes nehézséget, de a csúcsot néhány méter híján, felhőben, kötelünk elvesztése miatt nem tudtuk elérni, ?csak? 6100m-ig jutottunk, és egy fontos tapasztalattal lettünk gazdagabbak, mégpedig, hogy a komolyabb cél, pontosabb szervezést, nagyobb odafigyelést igényel, és hogy a nepáli guid-ok jóindulatát igencsak befolyásolja a pénz, illetve szókincsükben nem szerepel a bajtársiasság.
Kisebb csalódásunkat a szögre akasztva, poncsónkat a fejünkre húzva indultunk vissza az egyre erősödő havazásban. A továbbiakban tapasztalatokkal, és teljes felszerelésünkkel megrakodva elhagytuk az Everest nemzeti parkot, és az utolsó hágón (Amphu Labtsa, 5900m) keresztül megközelítettük túránk következő, és egyben utolsó erőpróbáját, a Mera Peaket (6476m).
A hágó nem okozott különösebb fejfájást, mert a szembenjövő csoport nyomait követve könnyen megtaláltuk a sziklás, havas lejtőn átvezető utat. A pengeéles gerincre jóhangulatban, napsütésben érkeztünk, ami igen csak megnövelte fotózási hajlandóságunkat, ráadásul lefelé menet, egy mesebeli gleccserletörés állta utunkat, amelyen szájtátva csörtettünk keresztül.
A jégfodrokon megtalálható volt a kék minden árnyalata, a formák gazdagsága meghaladta képzeletünket, így csak lassan, néhány tekercs filmmel szegényebben érkeztünk napi végállomásunkhoz, a Pokari tó partjához, ahol a látványtól, és a kilométerektől eltelve dőltünk sátrunk szerény fedezékébe.
A következő néhány nap előbb csendes ereszkedéssel, majd hasonlóan nyugalmas emelkedéssel telt, minek folytán volt időnk szemlélődni, elgondolkodni az élet dolgairól. A táj kissé megváltozott, mert elhagytuk a túristák és a helyiek által kedvelt és használ ösvényeket. Itt lényegében szűz területet tapostunk, főleg mivel utunk nagyrészét a patakok, folyók felett megrekedt hóhídakon tettük meg. Lényegében ez volt az egyetlen jól járható útha nem is volt a legbiztonságosabb. A növényzet sokat változott mióta utoljára ilyen magasságban jártunk (3300m). Már május 10.-ét irtak, a fák, növények kizöldültek, megjelentek az első virágok, a patakok a tavaszi olvadástól folyóvá duzzadtak.
Mentünk, mentünk, mentünk, sziklákon, dzsungelben, patakban, hóban, jégen, míg csak nem elértük a 6100m-es magasságot, a Mera Peak high camp-jét. Boldogan állítottuk fel sátrainkat a zsebkedőnyi helyen, majd megpróbáltam vizet csiholni a sziklából. Kitartásom és hitem meghozta eredményét: másfél liter piszkosan átlátszatlan, de baktériumoktól mentes, és energia felhasználás nélküli víz formájában. Másnap aztán nekiindultunk a nagy gleccserhátnak, amelyet kb. 3 óra alatt le is küzdöttünk, és különösebb nehézség nélkül értünk a hatezernégyesszázhatvanhárom méteres magasságba a Mera Peak East csúcsára, ahol annak rendje és módja szerint megízleltük az utunk kezdete óta dédelgetett csúcs csokinkat, és elsütöttük cameráinkat a kötelező csúcsfotó kedvéért.
Elhatároztuk, hogy dolgunk végeztével nem ugyanazon az útvonalon közelítjük meg Kathmandut, ahogy érkeztünk, hanem kihasználjuk hogy maradt még időnk, és felderítünk egy új völgyet a Hunkut. Eleinte a térkép jelzéseit követve könnyen haladtunk, de 3000m körül, amikor beértünk a dzsungelbe a továbbjutás kilátástalanná vált. Mindez két nappal, 7 kilométerrel, és kétezer méter szinttel lejjebb az utolsó látható ösvénytől történt. Rádöbbentünk, ha tovább akarunk menni, akkor még legalább 4 napot kell küzdenünk az indák, és a folyó által meghódított területen, és valószínüleg a hazainduló repülőgépünket is lekéssük. Elhangzott a szörnyűnek hangzó mondat: Forduljunk vissza! Elgondoltam, hogy az utóbbi két nap keserveit mégegyszer át kell élnem, ráadásul felfelé úgy, hogy négyünknek csak egy csomag Smack levese van?
Nem volt könnyű, de a kétszer már meglátogatott hágó túloldalán várt minket a kaja, ami mindenkinek elég erőt adott. Kathmandu-ig hátralévő út tartogatott még néhány nem tervezett szívást, de május 22.-én megérkeztünk a fővárosba, ahol eddig csak 10 percet töltöttem, most 3 napom volt, hogy tüzetesen körülnézzek. Nem panaszkodhatom, amit lehetséges volt láttam, éreztem, szagoltam, ízleltem. A város, mint egy felbolydult méhkas örvénylett körülöttünk, Én pedig csak néztem, és örültem, hogy itt lehetek. Az első napon a főszerep a térképé és a felderítésé volt, de utána, ahogy megismertük a várost, ami nem nagyobb, mint egy magyar nagyváros, féktelenül járkáltunk reggeltől estig.
Utat törve a gyalogosok, taxik, riksák, motorok, tömegében megismerhettük ennek a világnak a felszinét, de ennél mélyebbre nem juthattunk, legfeljebb régebbre, ugyanis szétnéztünk a régi városrészben: Baktapurban, megismertünk jónéhány éttermet, kerületet, taxist mire azt mondhattuk: - Most már értünk valamit! -, és mire lejárt az időnk.
Kedvenc éttermembe a Durber Square sarkára, háromszor mentem vissza az elsőosztályú Francia hagymaleves kedvéért, és találtunk egy 22 óra után félárú cukrászdát, ahol minden este feltankoltunk. Igazán élveztük az életet a négyheti viszontagság után. A város igazán gyönyörű, és igazán teljesen más, mint amit európában elképzelni is tudunk. Ha valamelyikötök erre jár, ezt NE HAGYJA KI!
Eljött a búcsúzás pillanata, amely vegyes érzelmeket keltett bennem, keveredett a megismerés utáni vágy, és az az érzés, amit a diák az iskolakezdés előtti napokban érez. Nem bántam meg, hogy elmentem, nem bántam meg, hogy hazajöttem, de néhány tanulságot leszűrtem magamban:
- Többet egyedül, ?nemzetem képviselőjeként? nem megyek!
- Legközelebb annyi élelmet viszek, amennyit csak tudok!
- Az akklimatizációs tervet legalább ilyen jól kidolgozom, de addig iszom, amíg a fülemen jön ki!
- A Himalájában a túrabot elengedhetettlen a trekkinghez!
- Igyál reggel, délben, este, és közte, amikor csak lehet!
Képgaléria
